skinnypete

Le sem ültem, de már a rabja vagyok. Igen, pedig nem csináltam semmit. Amint előre pillantottam éreztem, ahogy lényének sugárzása elfojtja lelkem, selyemfonalként szorítja torkom; csak gombócokat nyelek már. Fogva tartóm előttem ül. Vékony ujjaival szinte összecsípi a zsömle utolsó katonáját. Fehér alapon kék kockákkal borított vászoninget és fehér rövidnadrágot visel hattyú testén. Mint sült combok, összezárt arany-barna lábai egymás mellé ültetve. (Ha L. ezt látná, csak annyit mondana: Így, mint a csirkecombot: CUPP! CUPP!) 2-3 anyajegyét látni engedi fel-felcsúszó nacija, ami az ernyedtséget, monotonitást lerázó mozdulataira válaszol. Műkörmének háromnegyedét rózsaszín fedi, végei vajfehérek, mintha csak fehér csokiba mártotta volna. Egyenes szálú, szőkésbarna haja összefogva és befűzve inggallérjába; elfedi vékony nyakát, amit csak oldalról csodálhatok. A jobb lábát a balon pihenteti. Belefulladok hajszál vékony, kék erecskéibe, melyek az aranysárga bőre alatt futnak. Alfanőstényekhez illően jobb karján rózsaszín csatos, drága karóra. Fiatal, rózsabimbókat is megszégyenítő, hívogató (csak ne L.-t!) cukor ajkai az ablakon betóduló napsugárban fürödnek. De nem csak ők: a combját borító, halvány fehér pihék alkotta erdőcskék is, szinte új erőre kapnak. Most éppen a telefonját nyomkodja. Csak találgathatok, mik képezik napi hírfogyasztásának adagját?  Esküvői ruhák, bulvár pletykák, egészséges életmód? És mi lehet a nyári viselete alatt? A válasz a jobb fülcimpámba kapaszkodó angyalkától érkezik: Fehér melltartó és bugyi. Míg a bal vállamon ülő, lábait himbáló angyalka azt mondja: Tuti rózsaszín csipkés fehérneműt visel. Erre a másik: Nem és nem. Az túl kihívó lenne, és nem tűnik közönséges lánynak. Erre a másik konszenzust ajánl: Lehet a melltartó fehér, de a bugyi biztos eltérő színű. Egy idő után vitájuk elhalkul, én pedig lenyelem szabadulásom kulcsát és folytatom őröm feltérképezését.

Márkásnak tűnő napszemüveget visel, amely arcához viszonyítva nagynak tűnik, még jobban kiemeli amúgy is kiálló csontjait és csőrét. Valamilyen ritka madár lehet, ami csak eltévedt, túl messze repült. Leteszi a telefonját és hátrahatja fejét, miközben a manapság divatos, hangzásából ítélve elektronikus zene szól fülhallgatójából, arra kényszerítve, hogy ő rá, az előttem ülő csodára figyeljek. Mintha a szép látvány nem lenne elég: kísérő zene is kell. Most – hogy hátradőlt csukott szemmel – közelebb hajolok és próbálom a szaglószervemen keresztül is megismerni, de nem megy. A napfénnyel betóduló meleg által testének illata elvegyül, az üléseket befedő anyagból, a busz padlójából, az ablaküvegből, a többi utasból és azok ruházatából kisajtolt jellegzetes szaggal. Ugyanakkor szemeimet nem homályosítja el semmi. Csukott látószervei felett őrködő pillái ritkák és rövidek, távolról dúsabbnak, erősebbnek tűntek: biztos csak a szempilla spirál teszi. Most hirtelen előre hajolt és újra a telefont nyomkodja. Majd beugrik egy videó, egy HÁZI VIDEÓ! Egy világos színre festett szobát látok, és egy ágyat, amin a kiskutyájával hemperegnek. A kisdögöt – még ha bizonytalan is a vacsorája – elmondhatatlanul irigylem: éppen a lány bal lábfejét, bokáját, talpát nyaldossa, ahol éri. Bár nem hallom, de látom mosolyra nyíló szájával válaszol a kényeztetésre. Éppen kezdek belefelejtkezni ebbe lányos, rózsaszín habos-babos örömbe, amikor lelassul a busz, megálláshoz készül. Ő is leszálláshoz készülődik. Ahogy távolodik, összeszorul gyomrom. Az ujjai köré csavart láthatatlan fonal még most is szorít, pedig már jó ideje nincs itt. Csak a ketrec, és én gombócokkal torkomban; aztán nyelek egy kortyot.

Ruhátlanul térdelt a szoba padlóján. Megborzongott, miután a nyitott ablakon ki-besurranó erős huzat finoman borzolta testét befedő természetes bundáját.  A következő pillanatban Szél uraság is megjelent, aki piaci kofa módjára, kitartóan és fáradhatatlanul duruzsolt, suttogott fülébe, körülölelve és legyezgetve tarkóját, nyakát, hónalját, kiálló bordái közti réseket, és derekát. Hogyan is kell ilyenkor? Aztán felrémlett közeli hozzátartozójának tanácsa. Orrán keresztül mély levegőt vett, a száján kiengedve, pedig előre hajolt. Így se jó. A fájdalom csak nem akart megszűnni, és a szenvedés - mint portyázó horda, amely az utolsó földbe vájt viskót is felkutatja, kifosztja és leégeti - bejárta tudatának minden zegzugát. Aztán lassan oldalára dőlt, majd hanyatt feküdt. Az óra mutatói lassan lépkedtek.

Ernyedt férfiasságával együtt a plafont vizsgálta, miközben - teste bölcs karmesterének biztatásával - igyekezett kordában tartani cikázó gondolatainak gyors szimfóniáját. Szemgödrei éppen kiszáradó tómedrek, melyekben a csarnokvíz, mint halvány ér már csak csordogált. Aszott szemgolyói, mint a forró napsugaraktól átizzott, poros, szellő járta padlásokon lyukacsos vászonruhában aszalódó szilvák szikkadtak. Mikor terített le az első hullám? Elviselhetetlen állapotának kezdetét azon első alkalomra datálta, amelyen a mesterséges gyönyör okozta eufóriát követő ürességet; a poszt „boldogság” állapotát megízlelte. Hogyan múlik el?  És miért engem üldöz? A kiindulópontot már úgy sem lehet megsemmisíteni. Hátán feküdve most először érezte a szobáját díszítő 20 éves szőnyeg megkopott, agyon sikált, megkeményedett és letapadt rostjait, miközben ujjaival a mellkasán pihenő talizmánját alkotó apró színes kagylókat morzsolgatta. Pár perc elteltével már nem is fázott; bizsergető melegség árasztotta először a hátát, majd testének többi részét. Kényelmes így, ezelőtt miért nem nyújtóztam a padlón? Az idő csak telt.

Megérintve homlokát, félórával korábbi gondolata tényként realizálódott: forró a homloka és izzad. A halántékáról és hónalj szőrzetéről hulló verejtékcseppek jelentek meg. Ahogy Isten tüzes kardja az első emberpárra, úgy sújtotta le és bénította meg elméjét a hirtelen felismerés, éppen hogy, csak elkapta a pillanatot: valami történik velem. A hátából kiinduló melegség hirtelen kibírhatatlan forrósággá vált. Úgy érezte, alig kap levegőt. Nemcsak a szoba forgott vele, hanem ő maga is, mint nyárson sült vadak. Gyöngyöző homlokáról legördülő kövér cseppek elhomályosították látását; a mennyezetre felfüggesztett csillárban már csak egy fejen álló fémcsokor alakját vélte felfedezni. Gondolatban az arcát – az izzadságtól megtisztítandó – megtörölte, míg ez a valóságban nem ment: ahogy megmozdította kezét, úgy a ráolvadt kárpit darab is emelkedett. Fájdalommal sóhajtva asszisztált a bőre, és a zöldes-szürkés kárpit foszlány frigyéhez. Kezét visszaengedte tüzes sírgödrébe, amely egyre csak mélyebb és mélyebb lett. Ebben fogok megsülni. Az idő csak folyt.

Égő nyelvével kicserepesedő ajkait hűsítette és - mint beteg a garatban megakadt gyógyszert - a szájában felgyülemlett nyálat csak nyelte és nyelte. Idegesen és ösztönösen ütögette ujjaival felső combjait, miközben ijedtségével harcolva szuszogott. Az esemény okozta sokkot feloldandó elképzelte, ahogy apró kis sejtjei pozitív és ösztönző gondolat magocskákkal megrakott szekerekkel a segítségére sietnek.  Majd elültetve azokat piros, sárga és kék virágok nyíltak: minden rendben lesz, a valóságot jelentő kintről beszűrődő madárdal és a bogarak zümmögése, a becsapódó kocsiajtó és a szél lebegtette függöny. Mialatt gondolatai egymást érték, a teste lazább lett és szűnni nem akaró, örökösen visszatérő lelki gyötrelme már kevésbé fájt. Ez utóbbi, hideg zuhanyként érő felismerés meglepte. Akkor én megyek, te maradsz. Egy mély sóhaj kíséretében, mint beteg gyermekét betakaró anya, szemhéjával fedte a látásért felelős, elgyötört szerveit és engedte, hogy megmaradt lelki fájdalmának gócpontjaival együtt elnyelje őt az izzó katlan. Megáll az idő.

Hogy kerültem ide? Mielőtt válaszolt volna már tudta.  A mindentől való félelemtől, valamint a létező vagy talán csak annak hitt rossz élményektől üldözve határozott. Döntését soha be nem teljesülőnek vélt álmok, és a minden nő után sóvárgó képzelgés és a folyton zakatoló belső hang formálta körülmények között hozta meg. Végre ideértem. Itt vagyok. Bármerre nézett csak por és homok. Fáknak, folyóknak, élőlényeknek; életnek itt nyoma sincs. Fiatalságának kezdeti szakaszát itt töltötte. A Sivatag élettelenségével kihúzta lelke zsibongását okozó méregfogát, a Nap pedig - mintha csak erre várt volna - széles mosolyával, és perzselő sugarával még jobban elkábította háborgó elméjét megszabadítva őt gondolataitól, amelyeknek helyére Szél uraság homokszemcsék millióit hordta. Mindent elvettek; jót és rosszat is.

Elkezdődött a napokon, heteken, hónapokon és éveken keresztül tartó vándorlás. Fedetlen testét egy idő után egészében belepte a homok, csak néha kinyíló, szavakat mormogó ajkai és pislogó szemei árulkodtak emberi voltáról. Mióta idejött éhséget, szomjúságot, nemi vágyat, fáradtságot nem tapasztalt. A nappalokat örökös gyaloglással, míg az éjszakákat égitestek és az általuk nyújtott fényözön feltérképezésével töltötte. Az agyában és lelkében megkötött homok - mint diktátorok a népszuverenitás elvét - a kitörni készülő gondolat és érzés foszlányait elutasították. Egyelőre.

Elkezdődött a napokon, heteken, hónapokon és éveken keresztül tartó vándorlás. Fedetlen testét egy idő után egészében belepte a homok, csak néha kinyíló, szavakat mormogó ajkai és pislogó szemei árulkodtak emberi voltáról. Mióta idejött éhséget, szomjúságot, nemi vágyat, fáradtságot nem tapasztalt. A nappalokat örökös gyaloglással, az éjjeleket égitestek feltérképezésével töltötte töltötte. Az éjszakákat a csillagok, és eltűnő emberségének szemeiben kihunyó fénye világította meg. Az agyában és lelkében megkötött homok - mint diktátorok a népszuverenitás elvét - a kitörni készülő gondolat és érzés foszlányait elutasították. Egyelőre.

Kóborlása 10. évének utolsó napján, ahogy barangolt megpillantott egy halmot, amelyhez homokkövekkel szegélyezett gyalogút vezetett. Ahogy rátért, mezítelen, szilárdtól elszokott talpai jelezték: az út – a puha, süppedő homokszőnyeg helyett – most keményebb, tömörebb. Számára ismeretlen, kisebb és nagyobb, gömbölyű és hosszúkás csecsebecsékbe ütközött, lábfejével meg-megérintve azokat. Ennek ellenére, még csak pillantásra sem méltatta; a homokrakástól megigézve csak ment egyenesen. Miközben lépdelt pszichéjének és gondolatai táptalajának felszínét ellepő föld meglazult: ez nem igaz, ez nem lehet igaz. Az út felénél járt, amikor a bokáját ellepő és a lépéseit korlátozó, ellehetetlenítő tárgyak miatt kénytelen volt megállni. Lehajolva szemügyre vette azokat. Hogyan kerültek ide, és miért vannak itt? Hát nem csak én vagyok az egyetlen, aki itt járt? Homokból kreált fejek, szemgolyók, fülek, orrok, nyelvek, ujjak, karok, lábszárak és lábfejek. Akár csak a gyerekszoba közepén felejtett, magányukban tengődő, szétszórt játékok, amelyeket magukra hagyott délutáni sziesztáját töltő gazdájuk. Tekintetével követte az utat, amely a tőle 15-20 méterre lévő – szintén agyag és homokszobrok egymástól elválasztott testrészek sok száz darabjából álló – dombhoz vezetett. Így végzem én is, ha tovább maradok. Hogy jussak vissza? Az óramutatók lassan elfordulnak.

Sóhajtva leült és újra az apró kis sejtbarátait hívta segítségül, akik – talán a több évig halmozódó por és homok miatt – nehezen indultak meg. Ő azonban nem adta fel: kihúzott, egyenes derékkal, tüdejét mélyen szántó légzéssel és behunyt szemmel elképzelte, ahogy a víz meglazítja tömör belsőjét. A nedvesedő és leomló homok nyomán kialakult árkon a kicsik már jöttek, és hozták is a magocskákat, amelyek pillanatok alatt kivirágoztak: egy pohár hideg víz, egy frissítő hideg zuhany, egy kiadós, hideg fronttal érkező, enyhülést hozó zápor. Pillanatok múlva egy könnycsepp jelent meg az arcán. Majd még egy, aztán még egy. Biztos eleredt az eső. Valójában kiszáradt, vörös szemeiből hulltak alá, poros arcán – mint meztelen csigák – csíkokat húzva maguk után. Potyogtak és jöttek, aztán még többen: hívták a családokat, rokonokat, barátokat. Ezt követően az orrából is megindult a víz, amely halvány sugárból folyammá duzzadt, elmosva a földön elterülő agyag maradványokat. Valami megtört benne: szája, mint átszakadt zsilipgát hányta a vizet. Az pedig csak ömlött, és hömpölygött táplálva a lábai alatt kialakuló sártengert, amely - mint makrancos kislány az anyja karjaiba –bele kapaszkodott; egyre lejjebb húzva őt. Most visszamehetek. Igen. Visszamegyek. Búcsút intett az üres, végtelen Sivatagnak, lehunyta szemeit és várta, hogy a talaj és benső vízörvényének elegye elnyelje. Megáll az idő.

Szobájának padlóján tért magához, vizesen homokszemcsékkel borított csupasz testtel. Kinyíló szemei először a plafont, majd a szoba többi részét pásztázták. Egy ideig még hallgatta a kintről besomfordáló, függöny rostálta hangokat. Aztán feltápászkodott és elindult a fürdőhelyiség irányába. A tisztálkodás végeztével nadrágot, inget és papucsot húzott, majd elfoglalva helyét az erkélyen rágyújtott, és kávéját kortyolta. Boncolgatta, vizsgálta a körülötte lévő dolgokat és a benne végbe ment eseményeket: minden ugyanolyan volt, mint előtte. Kivéve őt.