Le sem ültem, de már a rabja vagyok. Igen, pedig nem csináltam semmit. Amint előre pillantottam éreztem, ahogy lényének sugárzása elfojtja lelkem, selyemfonalként szorítja torkom; csak gombócokat nyelek már. Fogva tartóm előttem ül. Vékony ujjaival szinte összecsípi a zsömle utolsó katonáját. Fehér alapon kék kockákkal borított vászoninget és fehér rövidnadrágot visel hattyú testén. Mint sült combok, összezárt arany-barna lábai egymás mellé ültetve. (Ha L. ezt látná, csak annyit mondana: Így, mint a csirkecombot: CUPP! CUPP!) 2-3 anyajegyét látni engedi fel-felcsúszó nacija, ami az ernyedtséget, monotonitást lerázó mozdulataira válaszol. Műkörmének háromnegyedét rózsaszín fedi, végei vajfehérek, mintha csak fehér csokiba mártotta volna. Egyenes szálú, szőkésbarna haja összefogva és befűzve inggallérjába; elfedi vékony nyakát, amit csak oldalról csodálhatok. A jobb lábát a balon pihenteti. Belefulladok hajszál vékony, kék erecskéibe, melyek az aranysárga bőre alatt futnak. Alfanőstényekhez illően jobb karján rózsaszín csatos, drága karóra. Fiatal, rózsabimbókat is megszégyenítő, hívogató (csak ne L.-t!) cukor ajkai az ablakon betóduló napsugárban fürödnek. De nem csak ők: a combját borító, halvány fehér pihék alkotta erdőcskék is, szinte új erőre kapnak. Most éppen a telefonját nyomkodja. Csak találgathatok, mik képezik napi hírfogyasztásának adagját?  Esküvői ruhák, bulvár pletykák, egészséges életmód? És mi lehet a nyári viselete alatt? A válasz a jobb fülcimpámba kapaszkodó angyalkától érkezik: Fehér melltartó és bugyi. Míg a bal vállamon ülő, lábait himbáló angyalka azt mondja: Tuti rózsaszín csipkés fehérneműt visel. Erre a másik: Nem és nem. Az túl kihívó lenne, és nem tűnik közönséges lánynak. Erre a másik konszenzust ajánl: Lehet a melltartó fehér, de a bugyi biztos eltérő színű. Egy idő után vitájuk elhalkul, én pedig lenyelem szabadulásom kulcsát és folytatom őröm feltérképezését.

Márkásnak tűnő napszemüveget visel, amely arcához viszonyítva nagynak tűnik, még jobban kiemeli amúgy is kiálló csontjait és csőrét. Valamilyen ritka madár lehet, ami csak eltévedt, túl messze repült. Leteszi a telefonját és hátrahatja fejét, miközben a manapság divatos, hangzásából ítélve elektronikus zene szól fülhallgatójából, arra kényszerítve, hogy ő rá, az előttem ülő csodára figyeljek. Mintha a szép látvány nem lenne elég: kísérő zene is kell. Most – hogy hátradőlt csukott szemmel – közelebb hajolok és próbálom a szaglószervemen keresztül is megismerni, de nem megy. A napfénnyel betóduló meleg által testének illata elvegyül, az üléseket befedő anyagból, a busz padlójából, az ablaküvegből, a többi utasból és azok ruházatából kisajtolt jellegzetes szaggal. Ugyanakkor szemeimet nem homályosítja el semmi. Csukott látószervei felett őrködő pillái ritkák és rövidek, távolról dúsabbnak, erősebbnek tűntek: biztos csak a szempilla spirál teszi. Most hirtelen előre hajolt és újra a telefont nyomkodja. Majd beugrik egy videó, egy HÁZI VIDEÓ! Egy világos színre festett szobát látok, és egy ágyat, amin a kiskutyájával hemperegnek. A kisdögöt – még ha bizonytalan is a vacsorája – elmondhatatlanul irigylem: éppen a lány bal lábfejét, bokáját, talpát nyaldossa, ahol éri. Bár nem hallom, de látom mosolyra nyíló szájával válaszol a kényeztetésre. Éppen kezdek belefelejtkezni ebbe lányos, rózsaszín habos-babos örömbe, amikor lelassul a busz, megálláshoz készül. Ő is leszálláshoz készülődik. Ahogy távolodik, összeszorul gyomrom. Az ujjai köré csavart láthatatlan fonal még most is szorít, pedig már jó ideje nincs itt. Csak a ketrec, és én gombócokkal torkomban; aztán nyelek egy kortyot.